a beautiful station

Múltkor volt egy Down, maradjunk déli vizeken, bár ennek a videónak most nincs apropója, csak annyi, hogy kurvajó. Akinek így elsőre nem mond semmit a banda, a Maylene and the Sons of Disaster-t az Underoath eredeti énekese, Dallas Taylor alapította. Southern, szólókkal, gördeszkával. Ha másért nem is, tényleg gyönyörű.

16-17 évesen, valamikor a második lemezük megjelenése idején az egyik kedvenc zenekarom volt a Killswitch Engage, akkor valószinűleg a fél karomat adtam volna egy bulijukért, és most 6 évvel később végül el is jöttek, szóval a péntek este úgy néz ki egy kis nosztaliázással fog telni :)

Na akkor két hír, egy jó meg egy nem jó. A UK turné után feloszlik a Be Your Own Pet (ez volt a rossz).

A jó hír pedig, hogy vannak infók az új Rise Against-ről. A hivatalos megjelenés október 7, Appeal To Reason címre hallgat majd a kicsike, a site-on már fenn van a borító s egy introféleség, itt pedig egy kis videó a stúdiózásról (ebből a dalból ítélve oldskool témák lesznek előtérben, kiváncsi vagyok) :

 

 

 

Wáháááá, ugrálok a szobában és nem kicsi vigyor van a pofámon, mert bár kinn van már május óta a májkrémen, de én csak most fedeztem fel, és háááát. A 2006-os Mutiny-t szarrá hallgattam, az egyik kedvenc albumon, és ha az új, 2009-ben megjelenő lemezen ez a szám (The Fallen) lesz a legjobb, már akkor verni fogja az eddigieket. És mivel úgyis most arra pörgök, hogy gördeszkázgatni akarok a városban, egy ilyennel szeretnék :)

 

 

A Saturdays=Youth-ról az egyik legjobb dalra, a Kim And Jessie-re készült.

Néha a pofám leszakad, hogy milyen alapzenékbe nem ástam bele magam mélyebben az elmúlt években. Na persze, mit várjak, ha még a last.fm se recommendelte, hogy nekem bizony ezen a nyáron The Bouncing Souls-t kell hallgatnom. Elkövettem azt a hibát, hogy eddig a korai cuccaikat csekkoltam, amik kevésbé adják, viszont a 2000 utáni lemezek, jajj, azok nagyon szegények. Most így szombat este, itthon, visszamondott munkákkal, kissé üres és kevébé izgalmas kilátásokkal, mást se akarok, mint lezúzni Jersey-be, gördeszkával végigszántani Asbury Park-ban parton egy üveg real Coca-Colával (valami igazi ORIGINAL-val, sry Tibi, ezt muszáj volt :) és ájpodból meg sorban Kids And Heroes, Anchors Aweigh, a Gone s a Lean On Sheena. Amerika, gyerekek. Ez most megint Amerika. :)

Uh, drágáim, aki ezek után azt meri mondani, hogy Jude Law csak egy ügyeletes szépfiú, az nyeljen le egészben egy traktort. A film az 1972-es remake-je, amikkel ugye szokott volt lenni az a hiba, hogy elkúrják kevésbé jóra csinálják meg, de hát ez így is visz mindent, pedig - sajnos - még az eredetit nem tudom, honnan fogom megszerezni, mert Odeonéknál sincs :S. A trükk ismét az, mint az Alfie-nál, Michael Caine akkori karakterét játsza az angol szépfijú, de itt most az öreg megkapta a másik szerepet (ne kérdezzd, hogy "oké, de melyik másikat" mert ebben a filmben csak 2, azaz kettő szereplő van.) A story nincs túlbonyolítva, adott egy idősödő író (Caine), akit egy fiatalért (Law) elhagy a felesége, aztán egy másfél órás ész- és szerepjáték, mi meg csak csapkodjuk a térdünket hogy úúbaszdmeg, meg áááh, mert hát lejátszák egymást gyönyörűen. Mindez Kenneth Branagh rendezésében. Megspórolom nektek a trailert, ha eddig kimaradt, pótoljátok.

Plus geekpoén, a filmben Caine a házában mindent egy Apple Remote Control-val irányít :).

Ha true arc lennék, most azt mondanám, hogy amikor 35 évesen majd kinövöm a punkot, eladom az összes cuccom, veszek egy fekete szarrá kopott Les Paul-t, akasztok rá egy láncot, s lezúzok Louisiana-ba southern-t játszani. De a tegnapi elmaradt Down buli miatt most azt mondom, hogy tu tuu tu tutu tutu tuuu! Lassan halad az idő, csak szólok, még mindig ezerkilencszázkilencventötben vagyunk.

Naszóval, az übermenő megújult last.fm-en, azaz last.fm-emen exactly, a The Lawrence Arms átlépte az 500 plays-t, ami ugye nem egy nagy törénet, de ha azt nézzük, hogy a februárban történt az újraregelésem, és azóta pedig pontosan 341 különböző 'artist'-ot jegyzett a cucc, szép teljesítmény a srácoktól.

 

Ez azt is jelzi, hogy a nálam megszokott "periódikus" zenestílus-hallgatásnál az örök körforgásban lévő punk-electro kettős melyik szférája érvényesült mostanában leginkább, ami arra ösztökélt így hajnali magányomban, hogy írjak egy top5 listát, ami mint a címben is jeleztem szigorúan szubjektív, de kiváncsi vagyok a tiétekre is (nem full top5-re, most maradjunk a punk-nál).

Naszóval, mivel a stílusnak ezer meg ezer fajtája van az art-tól kezdve a oldschool-on át a melodycore-on keresztül akármeddig, akartam húzni pár szabályt, ami alapján bekerülnek a dalok a listába, de hát ugye punk, nincs szabály, szóval az egyetlen kikötés annyi volt, hogy legyen a track olyan, amit bármikor, akármilyen hangulatban meg tudok hallgatni, szóval amiket iTunes Library 5csillagos playlist-je mutat nálam.

Nincs sorrend, csak öt zenekar, öt dal (zárójelben az albumcím).
(a dalokat youtube or something linkelem, ha valaki szeretné bármelyiket, e-mail)

- Bones Brigade - Skate Or Die 1:52 (I Hate Myself When I'm Not Skateboarding, 2003)
A gördeszkázás mint olyan, alapvetően két zenei stílust vonz, a hip-hop-ot és a punkzenét, ugye mondanom se kell, melyik a kúlabb. 

- Exploited - Alternative 2:04 (Troops Of Tomorrow, 1982)
Bár az 'Ploited-nak nem igazán fogtak meg a dolgai, ez a dal túlnő a zenekaron. Alternative/I don't wanna join the army/Alternative/I know it's a waste of time/Alternative/No alternative is what they say/Alternativ/The choice is mine, ez a pár sor el is mond mindent. És ember legyen a talpán, aki ezt az éneket egy-egyben visszaadja :).

- The Lawrence Arms - Presenting: The Dancing Machine (The Robot With The Monkey Head) 1:38 (Cocktails & Dreams, 2005)
Favorit zenekar favorit dala. Shake shake shake SHAKE!

- Propagandhi - Fuck The Border 1:32 (Today's Empires, Tomorrow's As, 2000)
Vegan, antikapitalista, anarchista trió, a dal címe magáért beszél.

- Rancid - Antennas 1:11 (Rancid, 2000)
Tim Armstrong és bandája klasszikusa, feldolgozta már a NOFX is. Let California fall into the fuckin ocean.

Punx not ded.

 

Hoppá, egy csodaszép Thai 747 odabenn a Kastrup-on (balra tőle pedig egy A340, ha jól látom innen felülről) :


Persze a cicus azért így aláz igazán.

Nem kicsit szív ki a nap, csak chillezek a régi nyarakon, nem is tudom, kipakoltam e már a táskámból, de gyerekeim, ez a pillanat most ezerkilencszázkilencvenöté.

 

Lassan két hete csücsül a vinyón az In Bruges, ma végre meg is néztem, és hát huuu. Az elején nem tudtam eldönteni, hogy ez egy angol humorral teletűzdelt vígjáték lesz e (erre az érzésre rásegített az idétlenül szar magyar cím, az Erőszakik), aztán jön az első sokk, és egy brutálisan jó komédia/thriller/dráma movie-ba fordul az egész. Soha nem gondoltam, hogy ezt fogom mondani, de Colin Farrell egy cseszett jó színész, az amúgy se gyenge story-n hatalmasat dob, amit itt eljátszik. Imdb-n 8.1, de én toltam rá egy 10-est, mostantól a kedvenc filmjein között szerepel. (Ha megnézitek, mindenképp eredeti nyelven, iszonyat jó az ír akcentus).

Két éve várok erre az albumra, s bár a 2003-as MFZB (MotherFuckin Zebrahead, Bitch) alapművet nem tudja felülmúlni, azért fényévekkel jobb mint a 2006-os Broadcast To The World, amiről a mai napig csak az Anthem-et tudom meghallgatni. Jó ez a lemez, s bár Matty tényleg ügyes, és nagyon hasonlít a hangja Justinhoz, de valami miatt mégse áll össze. Itt egy kis nosztaliga, itt pedig egy hangulatos stúdió-videó, itt lenn pedig az új:

Aki megmondja, ki látható a képen, annak küldök egy képeslapot.

 

 

Elkezdődött az én nyaram is. Lesznek dolgok, nemsokára, I promise :)

 

Minap megleptem magam egy Mango HE farmerrel (muszáj volt megünnepelni az utolsó vizsgámat), aminek kampánya megihlette Original-t. Ugye mindenkinek egyértelmű a hasonlóság? Mint két tojás, íme Jon Kortajarena és Géber Tibor.

 

 
B747-400 landing a Schipholon, a szelet figyeld, a szelet! Gyönyörű.